2008. aug. 10. 7:45 - írta kuttor.csaba Ma reggel kaptam egy egészen jó hírt! Olybá tűnik meglesz a harmadik Olimpiám is... Hűséges olvasóim mostantól az alábbi linken kapják meg a kutyaugatást: www.triatlonmagazin.hu/kuttorcsaba/

2008. aug. 7. 21:42 - írta kuttor.csaba A mai napon eldőlt, hogy ősszel Jockey Ewingék földjén, Lance Armstrong lakhelyén, azaz a messzi Texasban lesz jelenésem! Gondoltam megkérdem a rendezőket, hogy mégis hogyan kell a profi mezőnybe nevezni, mert sehol sem találtam a weboldalon erre utaló nyomokat, és kellemes meglepetésemre az írták vissza, hogy szeretettel várnak: Töltsem ki a regisztrációs lapot, de a fizetéssel már ne bíbelődjek! Ja meg hogy Welcome! A taktikám a következő. Mivel ez a verseny már a 2009-es VB-re ad kvótát, sajnos Benőcs Zolikának nem tudom majd szétharapni a bokáját Clearwaterben. Arra viszont számítok, hogy egy hónappal a 70.3-as VB előtt a legnagyobb ászok már nem versenyeznek…  Eredetileg két profi helyet ad majd a verseny, tehát a cél a dobogó. Elég merész a terv, de Terence Hill szavaival élve, ha kicsi a tét, a kedvem sötét! Szóval mostantól monotonra veszem a figurát, az agyamat kirakom a cipős-szekrény tetejére, és megpróbálok annyit időt a nyeregben tölteni, hogy a fenekemre is köröm nőjön.

2008. aug. 5. 10:36 - írta kuttor.csaba Nagyon úgy néz ki, hogy nekem idén csúnyán belesz***tak a ventillátorba… Láncszakadástól kizárásig már sok minden volt és ez az utazás is szépen beleillik a sorba. De kezdeném először is azzal, hogy ezen a hétvégén miért nem az OB-n indultam. Eredetileg úgy volt, hogy részt veszek a Vasi Vasemberen, de aztán jött egy-két kellemetlenség, ami után úgy döntöttem, hogy egzisztenciális okokból sajnos ki kell hagyjam. Mit is értek ez alatt? Sokan sokszor ostoroznak, hogy „vajaskenyér” versenyeken indulok ahelyett, hogy a szokásos „nagy” versenyekre készülnék! Azaz OB-ra, EB-re, VB-re. Na már most, kíváncsi lennék, hogy ki tudna megélni abból felnőtt versenyzőként, hogy ezekre a versenyekre összpontosít? OB első hely 200 euro, illetve annak megfelelő forint! No comment! EB-n, VB-n pedig a realitás az, hogy még egy kifejezetten nagy menéssel sem lehet pénzdíjat nyerni, arról nem beszélve, hogy ezeken a versenyeken, beleértve a világkupákat is, az első tíznek éri meg, a többiek alamizsnát kapnak csupán. Amíg egy versenyző fiatal, addig semmi probléma. De felnőtteknek ezt már munkának kell tekinteni, azaz meg kellene belőle élni. Mivel nincs mögöttem fizetést adni tudó egyesület, így minden évben szó szerint össze kell versenyeznem a kajára, hitelre, kocsira, egyébre való összeget. Na, most akkor számoljunk! Ha valaki végignyeri a triatlon tourt, akkor mennyiért is versenyzett? Hatszor nyerni, az 300ezer, plusz 500 az összetett győzelem. Az annyi, mint 800ezer – 6 versennyel… 600euros átlag… Bardolino második helyem 1500-at ért. Elég nagy a kontraszt. De ha valaki már csak második, akkor 6versenyhez 600ezer sem jár, és innen lefelé egyre rosszabb a helyzet. Nekem ehhez még hozzájött, hogy a Magyar Triatlon Szövetség úgy ítélte meg, hogy maga az a tény, hogy végigversenyeztem a kvalifikációt, mely az ominózus láncszakadás miatt végül sikertelen lett, nem ér egy fitying műhelytámogatást sem. Ez gyakorlatban azt jelentette, hogy azt az 1.2millió forintot, amit már tavasszal megítéltek és már rég kiutalásra kellett volna kerülnie, elvették. Így Szabó Zita egyesülete 2.4milliót kapott, míg nekem kerek szám jutott:0 Tehát az év eleje nekem mindenképpen egy nagy zéró volt anyagi szempontból. Versenyeztem nyolcat, pénzdíj vagy megbecsülés nélkül, és júniusban kezdhettem a szezont úgy, hogy a hátralevő idő alatt kell megkeresnem a betevőt. Na ezért utaztam ki Törökországba egy 20ezer euro összdíjazású ETU kupára. A szállás, étkezés ingyen van a rendezőknek köszönhetően, így nekem „csak” a repjegyet kellett állnom plusz a nevezési díjat. Pénteken indultam, és Düsseldorfon keresztül utaztam Antalyába, ahonnan több mint kétórás transzferrel lehet elérni egy hegyek közötti tó partján fekvő Egirdirt. Düsseldorfig minden rendben, ott aztán azt látom, hogy a tervezett 16:00-ás indulási idő helyett 22:45 van kiírva. Ezt még átütöttem fejben, beültem a tranzitba, és elpötyögtem a laptopomon pár órát. Aztán gondoltam ránézek az indulási időkre, hátha valami változott. Változott is, már nem volt kiírva semmi! Rohantam a transfer deskhez, hogy most akkor törölték, vagy miafranc? Válasz: a gép Kölnből indul! Na, itt egy kicsit megrogytam. Egyrészt, ha nem állok fel, akkor senki sem szól? Másrészt meg hogy jutok egyáltalán Kölnbe? Fogtam, és átverekedtem magam néhány ellenkezni próbáló határőrön, és szembe a forgalommal kijutottam az előtérbe. Ott irány a poggyászos, mert azért keró is kellene a versenyzéshez. Itt már a hölgy tudott a kálváriánkról, így egy kisajtón bekísért a bőröndökhöz, és meg is találtam a bringám. Utána szépen megszervezték nekünk, hogy az antalyai utasokért jöjjön négy busz, és irány Köln. Egyébként, mint elmondták, azért lett Köln, mert oda jött egy gép Kubából, amire mindenki felfért. Közben üzentem a szervezőknek, hogy a transzfert kicsit későbbre kellene nekem… Éjfél körül fel is szálltunk. Ami újabb csúszást sejtetett. Négyre voltam Antalyába, ahol becsületükre legyen mondva, vártak engem! Az Egirdirbe vezető úton megpróbáltam aludni, de ennek több akadálya is volt. Egyrészt a felkelő nap kiégette a szemem, másrészt a sofőr lepukkant Fiat Doblójával olyan tempót ment a kacskaringós úton, hogy végig trapézoltam hátul. Harmadszor meg, szerintem itt a dohányzás kötelező, mert miután az öreg felvette még Antalyában két haverját, hogy őket is elhozza Egirdirbe, mindhárman pöfékelni kezdtek, és egy dobozt szerintem simán kivégeztek a két óra alatt. Olyan szmog volt a kocsiban, mint egy csehóban. Alvásról tehát szó sem lehetett. Hétre értem a szállodába, kezdhettem rögtön egy reggelivel. A menü fájdalmasan egyszerű: szeleteld magad kenyér (amit így szépen végigfogdos mindenki…), valami lóhúsfelvágott, zsírsajt, lekvár, méz, oszt annyi. Víz nuku, mondták: igyál teát! A terítők a múlt században voltak utoljára cserélve, mind kiégetve, lekajálva, a többit tudni sem akarom, milyen folt… A szobámban mintha lovat öltek volna, szép foltos minden, azt hittem beborult, mert kilátni az ablakon alig. A bútorzat a zánkai úttörőtábort idézi, csak az a baj, hogy ott azóta cseréltek is. A liftajtónak meg ne dőlj neki, ugyanis nincs ajtó! Csak úgy megy a fal az ember mellett. Persze ajándék lónak ne nézd a fogát! Szóval nagyon megakadva én sem voltam a dolgokon, csak vicces ez a belső Törökország, olyan időutazás „feeling”-je van a dolognak.  A szobámba érve rögtön besötétítettem, és egy hatalmas három órát aludtam. Pályabejártam, regisztráltam, majd újra sötétítés, újra három óra… Majd pasta party, és megint alvás. Remélem valamennyire sikerült kialudnom magam a versenyre, mert kell az a vajaskenyér!  Nahát, akkor a versenyről, mert a fentieket még a verseny előtt írtam… Az már verseny előtt tudtuk, hogy egy nagy névvel nem kell számolni! Szegény, helyszínen lévő Gaagot nem engedték indulni, mert előző évben a szintén török alanyai versenyen úgy ért be a célba, hogy a kapott trófeát széttörte a nézők előtt… Ő ezzel csak tiltakozni szeretett volna amiatt, hogy rengeteg korábbi pénzdíját nem fizették ki az alanyai szervezők. A törökök viszont elérték, hogy nem versenyezhet náluk. Úgy tűnik elég jól kirúgtam magam, mert Poznanhoz hasonlóan megint sikerült végigvezetnem az úszást. Ez azért nem minden ok nélkül volt! Nem akartam a Poznanban nagyot alakító cseh Burest az első bolyban látni, és várható volt, hogy a szűk mezőnyben nem lesz neki hátul partner ahhoz, hogy felérjen. És így is lett!  Bures sehol, Malishev, Sapunov, Tutukin és David Hauss viszont a fedélzeten! Kilencen alkottuk a szökevénycsoportot. Az elején jó orosz szokás szerint össze-vissza rángatták Malishevék a tempót, és egy körbe került, hogy megértessem velük, semmi értelme emberkedni, inkább az egyenletes tempóra szavaznék, és jó lenne, ha ők ebben részt vennének, elszökni meg úgy sem fognak… Többé-kevésbé megértették, és onnantól fogva szép nagy tempónak voltunk ki gazdái. Nem mondom, néha elgondolkodtam, hogy ezek után vajon mi lesz a futáson, de reméltem, hogy ez mindenkiben hasonlóan mély nyomokat fog hagyni. A legkevésbé Sapunovon látszott meg a fáradtság, szépen el is lépett már a futás elején. A múlt héten Poznanban harmadik Malishev már macskásabbnak tűnt, de annyival mindenképpen jobb futó nálam, hogy a második helyét megvédje. Én a harmadik pozíciót céloztam meg, és előbb sikerült kirakni a francia Hausst, majd Tutukinnal kezdtünk bele egy kis fartlekbe. Orosz barátom nem nagyon akart a szélben vezetni, de az összes megindulásomnál ott tudott maradni. Gondoltam egye fene, hiszen elég cérnalábú a srác, csak lesprintelem a végén, meg egyébként is, kezdett olyan hangokat kiadni, mint egy húszéves raketa porszívó… Az utolsó kilométeren aztán minden mindegy alapon nyomtam egy harakiri megindulást, és hál Istennek megadta magát, így meglett a harmadik hely. Vele együtt 1500 euro… Máris kevésbé bánom a Vasi Vasembert…

2008. júl. 30. 10:19 - írta kuttor.csaba Nem ma volt az alábbi verseny. Konkrétan karrierem első világbajnoksága volt. Össz-vissz három év triatlon után a bizalom jeleként vettem, hogy akkor utazhattam. Az első hosszabb repülőutam volt, egyúttal az első látogatásom az amerikai kontinensre. Akkor iszonyú hosszúnak tűnő repülés után Torontóban landoltunk, ahol a Maitinszki család vett minket a szárnyaik alá. Többek között segítettek felhajtani egy jó kis bázist közel a versenyhez. Egy egykori magyar birkózó üdülőjében laktunk egy tóparton, idilli körülmények között. A hódok mellettünk építették a várukat, a ház meg annyira magában volt, hogy a madár sem járt arra, nem hogy rabló vagy ilyesmi. Amikor odaértünk a hátsó ajtó nyitva, a kecó előtt egy dzsip, feltankolva benzinnel, a kulcs, hogy sokat ne kelljen keresni, benne a kocsiban… Volt még egy kis motor, szintén kulccsal. Hamar birtokba is vettük, és kapott szegény rendesen az erdei utakon. A környéket egyébként véletlenül sem úgy kell elképzelni, mint a Balaton partot főszezonban. Az egész verseny Torontótól több száz kilométerre, északra volt, Muskoka megyében, közel Hunstvillehez. A szeptemberi időjárás pedig ott északon arról híres, hogy nagyon nagy a napközbeni hőingadozás. A vizek iszonyatosan hidegek, legyen az folyó vagy tó. Az éjszakák pedig szó szerint fagyosak! Aztán napközben akár 25 fok felé is felmegy a hőmérő higanyszála. A válogatott gyakorlatilag csak juniorokból állt. Kint volt Slett Tomi, – ex öttusázó, akkor épp triatlonista, azóta újra az öttusázókért dolgozik – aki felnőttek között indult, de nem velünk lakott. A fiú csapatot Bók „combom, mint a derekam” Tamás, Lenhardt „bárkit lefutok 1500-on”Zoli, Maitinszki Gergő és jómagam alkottuk. Lányoknál Szabó Zita, Molnár Adél és Straubinger Györgyi volt kint. Körülbelül egy hetet voltunk kint verseny előtt, és szerintem sikerült mindenkinek felszednie egy-két kilót, köszönhetően Maracskó Tibor remek főzőtudományának, meg a házigazda által előtte kirabolt édességbolt készletének. 92’-ben a csokiba bújtatott mogyoró, meg a marsmallow cukorka még erősen megragadta acélfüggöny mögül szabadult fiatal lelkünket… Ma már talán kevesebbet fogyasztanék belőlük, de persze ez sem biztos…  No, a lényeg, hogy eljött a verseny napja, és mivel a junioroknak reggel 8-tól volt a rajtjuk, igen korán kellett felkelnünk. Volt egy kisbuszunk, amelybe bepakoltuk a bringákat előző nap, hogy azzal már ne menjen az idő, de így is 4 körül kellett kelnünk. Reggeli után pakolászás, aztán indulás. Tibi vezetett, de az út nem nagyon volt megtervezve, mert csúnyán megcsúsztunk. Amikor a depóhoz értünk, az már szinte tele volt biciklikkel. Az egész mezőnynek egy nagy depója volt, így volt vagy ezer bringa. A fiatalok már mind melegítettek, amikor mi beszabadultunk a helyünkre. Az idősebbek szépen komótosan készülődtek, mi meg ott cikáztunk közöttük. Észrevettem egy szerelőt, akinél pumpálásért álltak sorba, gondoltam rárakok még pár bárt, ne azon múljon… A szerelő készségesen elkezdte fújni, aztán a szelep meg másként gondolta, és a srác kezében maradt. A fiú nem nagyon esett pánikba – velem ellentétben – odaadta a szelepet az egyik kezembe, a kereket a másikba, aztán tünés, sokan várnak még… Én meg vittem a Tibihez, mint egy véres kardot, hogy akkor most mi légyen? Ő is én is hatalmas műszaki zsenik voltunk, úgyhogy eszünkbe sem jutott megnézni, pontosan mi is a baj. Egyszerűen vissza kellett volna csavarni… Tibi bácsi persze nem vesztette el a lélekjelenlétét, kitépte szegény Maitinszki Gergő kerekét, és berakta hozzám. Megemlíteném, hogy Gergő egyáltalán nem pumpált, volt vagy 4 bar a kerekében. Ő is jól felkészült  Mindenesetre Tibi úgy gondolta, hogy majd később megcsinálja a kerekem, és berakja a Gergőnek. Így is lett. Egy pici gond, hogy az én kerekem nyolcas racsnival volt a Gergőé meg 7-essel. A végeredmény az lett, hogy nekem a SIS-t kiengedve működött a váltóm, a Gergőnek meg a lánc egy helyen tudott csak megállapodni: a kónuszon… Szegény ott és akkor képviselhette Magyarországot először és utoljára világversenyen, erre kapott egy kereket, amivel végül fel kellett adja kerékpáron a versenyt. Az első részeken még nem volt gond, de aztán jött egy 15kilis rész, ahol az út vagy 10%-kal felfelé vagy ugyanígy lefelé tartott. Egy ideig próbálkozott a kistányér-kónusz majd nagytányér-kónusz kombinációval, de aztán jött egy emelkedő ahol egyszerűen nem lehetett felmenni a géppel… Szóval végül lett kerekem, és rohantunk a rajthoz. Ott szembesültünk azzal a ténnyel, hogy a víz 13fokos és hogy nem lehet látni gyakorlatilag a pályát, mert a reggeli köd még nem szállt fel. Itt hírtelen a késésünk mellékhatásai pozitívba csaptak át, hiszen már mindenki volt a vízben, majd kijött és álldogált a 8fokban… Remek volt… A rendezők kiosztottak kukászsákokat, és közölték, hogy akkor lesz rajt, ha láthatóvá válik a második bója is, hiszen akkor tudjuk, hogy egyáltalán merre is kellene úszni, addig meg rágjuk ki a zsák alját és húzzuk a fejünkre. A végén tehát ott álltunk kábé százan, fekete Michelin babákként, és vártuk, hogy rajtolhassunk. Már nem emlékszem meddig vártunk, de nem keveset, az biztos. Aki előtte bement a vízbe, az elég vacogósan állt végül a rajtvonalhoz. Klasszikus berohanós rajt volt, ami nekem annyira akkoriban még nem ment. Most sem… Furkó lábakkal elég macerás fél méteres vízben futni. Ott is hamar úszásra váltottam, és nagyjából az egész mezőny át is ment rajtam. Utána vérvörös küzdéssel a kilencedik helyen jöttem ki a vízből Spencer Smith mögött nem sokkal. Elkezdődött a bringa, amin nem is volt gond, amíg az út nagyjából sima volt. Persze az elsők eltolták hamar, – köztük Bók Tomival! - de aztán kezdett összeverődni a társaság, és Lenhardt Zolival együtt egy harmincas bolyban találtuk magunkat, mellyel az akkori divatnak megfelelően a versenybírók nem sok mindent tudtak kezdeni. Kezdtem megörülni, hogy itt akkor jól elbolyozgatok a keró végéig, amikor az egyik (ahol Gergő kiállt) hegyen leesett a láncom. Hátulról szépen felhajtottam, így aztán pápá boly, leszállás, szerelés, majd bringatolás az emelkedő tetejéig, ugyanis egyszerűen nem tudtam felszállni…. Innen enyhén kedvem veszítettem, és csak úgy tessék-lássék teljesítettem a 40kilit, mondván elment az egész mezőny, ráadásul ők bolyoznak, én meg itt erőlködöm egyedül! Beérek a depóba és azt hallom, hogy a Maracskó Tibi üvölt: Csabi, nyomjad a futást, mert a Zolika 1percre van! Ezt szépen beszoptam – tulajdonképpen 5percre volt… - és elkezdtem maxra futni. Tudta Tibi, hogy nekem vörös posztó a Lenhardt, és biztos meg akarom verni. Egy nagy kör volt egy golfpályán, tehát info nulla. Végig meresztgettem a szemem, hogy meglássam a Zolikát futás közben. Már-már szemsérvet kaptam, amikor végre felvillant egy jellegzetes magyar zöld szerkó előttem. Megörültem nagyon, hogy meg lesz a Zoli és nem én leszek a legrosszabb magyar. Erre látom, hogy a Bók Tomi az, aki harmadiknak szállt le a keróról, de aztán vigyázzba álltak a lábai. Gondoltam sebaj, jó lesz ő is! Szépen lábujjhegyen közelítettem meg, nehogy észbe kaphasson ideje korán, hiszen tudtam, hogy azokkal a combokkal a legvégén lesprintel. Sajnos hátranézet, és onnan a VB legjobb 400-át teljesítette, az egészen biztos… Sarok feneket ver, kar fejbúbig lendít… Ez volt Tomi, ha gyorsan futott! Vissza is előzött egy német srácot, akit én is meg akartam előzni, de végül köztünk maradt. 30-31-32ik helyen értünk be végül. A német srácot úgy hívták Stefan Vuckovic… Az eredménylistával később Tibi bácsi a vejemet verte. A VB 5ik futóidejét futottam. Ma sem értem hogyan… Lessingtől, aki felnőtt VB-t nyert, 20mp-et, a junior győztes Smithtől – aki jobb összidőt ment, mint a felnőttek - 5mp-et kaptam. Kitudja? Ha nem esik le a lánc… 

2008. júl. 29. 16:41 - írta kuttor.csaba Lengyelországnak Olimpiát, de azonnal! Csuda mókás lesz, amikor a több százezer szurkoló összevissza kolbászol az ország cérna vékony útjain, autópálya nélkül, minimum zavarba ejtő kitáblázások között… Kíváncsi leszek mi lesz itt a foci EB-n! Azért kezdem ezzel, mert a hétvégi teljesítményemre igencsak rányomta a bélyegét az utazás. Az internetes tervezőknél általában jobb időt szoktam menni, ezért mertem a verseny előtti nap kiutazni. Aztán a tervezett 9 órából 13 lett. Az út második fele 50es (…) átlaggal telt. Nem tudom, ki hogy van vele, de én kezdek örülni, hogy az exszovjet térségen belül Magyarországra születtem! Egy ilyen út után máris tudom értékelni az eredményeinket  Ha engem megviselt, akkor Svéd ”szétdurrantom a vénád” Amcsinak még jobban betett ez a rövid kis üldögélés a kocsiban, mert a versenyen, bár kerékpár végéig példásan teljesített, utána a futáson már minden olyan baja volt, ami normális körülmények között nem szokott. Gyomorgörcs, satöbbi. Megmondom őszintén, én sem éreztem magam valami topon a rajtom előtt, erre még rátettem azzal, hogy amcsi versenyét végigszurkoltam. Talán nem kellett volna… Ennek ellenére úszáson annyira elememben voltam, hogy végig vezettem, és úgy tűnik nem tartottam fel a mezőnyt, mert bringán aztán egy ötfős szökésben találtam magam. Sajnos hamar kiderült, hogy gyakorlatilag három az az öt. Az ukrán Drozd és a belga Bremms nem nagyon tudott hozzátenni. Először 45 mp-re elléptünk a francia Dodet és az orosz Malishev segédletével, de utána a hátsó régiók is rendezték soraikat, így elkezdett fogyni az előny. Bevártuk őket, és próbáltam onnantól vaxolni a futásra. Ez egész jól sikerült, mert futás elején maximálisan frissnek éreztem magam, és be is rendezkedtem a 6ik hely környékén egy csapatba. Aztán a második körben egyik kilométerről a másikra hírtelen elfogyott az erőm, és hamar ki is csúsztam a top10ből. Mivel az első 10 kapott pénzdíjat, és nem éreztem, hogy újítani tudnék, a hétvégi török versenyre való tekintettel ki is álltam. Így utólag úgy látom nem voltam rossz állapotban, de egy nappal hamarabb ki kellett volna utazni, nem kellett volna a napon szurkolni, plusz ki kell találnom, miért van az, hogy bringán a vizet nem tudja befogadni a testem. Most már lassan hagyományosan a keró közben kihányom a folyadékot… Meglehet, hogy ezért fogy el az erő… Na, ezen gondolkodom egy keveset, meg megbeszélem sorstársammal, Amelivel, akinek szintén gyomorproblémái vannak állandó jelleggel. Ha felgöngyölítem az ügyet, akkor vasárnap Egirdirben talán végre megyek egy jót.

2008. júl. 25. 14:22 - írta kuttor.csaba Nem nem! Nem rólam van most szó! Bár lehet, hogy én is, mint „first loser”, benevezhetek erre a címre. De egyenlőre, ha halványan is, de még pislákol nekem a remény sugara, hogy ott lehetek a pekingi Olimpián. Egy valakinek viszont csúnyán elfújták a lángot: Franz Höfernek. Az osztrákok igazi osztrákja (mert van nekik ugye Szepi, aki félig-meddig…) már réges-rég bebiztosította a kvótáját, tavaly több versenyen is remekelt. Aztán jött a tél, és lesérült. Elég csúnyán… Megcsúszott az alapozással, pedig nem volt mitől tartania, hiszen rengeteg pontjával nyugodtan készülhetett volna akár a májusi versenyekre is. Ehelyett – hajlamos rá a srác… - eltűnt teljesen mind a barátok, mind az osztrák szövetség szeme elöl… Ez éppenséggel nem szerencsés Olimpia előtt… Hiába írtak neki, vagy hívta akár a Szepi, Franz elérhetetlen volt. Kezdtek is rá berágni csúnyán, mígnem végre elkezdte a versenyeket. Kezdetben nem túl nagy sikerrel. Rendre 35 perc körül futott, ami nem volt túl meggyőző senkinek, főleg azt nézve, hogy az osztrákok saját kritériuma szerint nyolcban kellett volna végeznie egy világkupán. Nem végzett… Ennek ellenére sokáig úgy tűnt, hogy a kevés osztrák kvótásra való tekintettel mégis benevezik az Olimpiára. A VB-n sem ment túl nagyot, de látszott, hogy már lassan alakul neki a forma. A kvalifikáció lezárult, de szerették volna, ha a tiszaújvárosi vagy a kitzbüheli VK-n való jó teljesítmény után az osztrák Olimpiai Bizottság benevezze Franz-t. Tiszaújvárosban aztán végre megint jól ment, a nyolcadik helyen ért be, és láthatóan ő is abban a hitben volt, hogy ezzel, ha későn is, de elérte célját. Sokan gratuláltak neki a célban, ő pedig lemondta a kitzbüheli szereplést annyira biztos volt abban, hogy révbe ért. A hidegzuhany aztán nem sokkal az osztrák világkupa előtt érte. Leadták hivatalosan is a nevezéseket, és aszerint csak Ágoston Szabi az egyetlen osztrák triatlonos férfi… Franzi megtört, de Szepi sem volt felhőtlenül boldog. Néhány helyi szakmabeli elég nehezen emésztette ezt meg, és Szepiben látták a bűnbakot, aki pedig semmit sem csinált, csak éppen összehozott az osztrákoknak egy kvótát… Egy nagyon boldog ember van a történetben. Juracy Moreira, akit egyébként majd minden versenyen vertem idén, többek között az erősnek semmiképpen sem nevezhető amerikai kontinens bajnokság negyedik helyével első tartalékként várakozott ez idáig. Most már elmondhatja magáról, hogy rajthoz fog állni harmadik Olimpiáján.

2008. júl. 20. 21:55 - írta kuttor.csaba Talán a legemlékezetesebb szilveszterem volt. 2001-ben az a remek ötletünk támadt Ágoston „Diszkókirály”Szabi barátommal - aki ma már Herr Simon Ágoston aus Österreich – hogy hihetetlenül profik leszünk végre, és áttriatlonozzuk a telet Új-Zélandon. A tervet tettek követték, és októberben a csapat már gépen ült Auckland felé. Engem elcsapott egy kocsi az indulás előtt, ezért pár hetet várnom kellett, míg kitépik a csavarokat, és csatlakozhatom az „utazókerethez”, amely Csizmadia Ágnessel és Fazekas Attilával lett teljes. Kint aztán Szabi meg én éltük a link sportolók életét, míg Fazék a helyi Moszkva téren árulta magát, és dolgozgatott mindenfélét az edzések mellett, Ági pedig egy sörözőben próbálta kitalálni betintázott Skót akcentusban beszélő betelepültek kívánságait. Teltek múltak a hetek, és szilveszter táján kitaláltuk, hogy a helyi „paradise”-ban töltjük a szilvesztert, ami Bay of Islands névre hallgat, központja pedig egy párszáz fős falu, Paihia. Apró gond adódott a tervvel. A helység 260km-re volt északra Aucklandtől, nekünk meg nem volt kocsink… Na, gyorsan meg is győztük kedves aucklandi magyar barátainkat, hogy a frissiben vásárolt Mistubishi Sigmájuk nálunk lesz a legjobb helyen az ünnepek alatt. A gépezet kábé két tonna vas volt, és ha beszélni tudott volna, biztos kikérte volna magának, ha letegezzük. Mindannyiunknál idősebb volt. Pontos korát csak az édesanyja tudhatta… A magyarok persze megvették… Volt vagy ezer dollár, ami 127ezer forintnak felelt meg… A kocsiba bepakoltunk, öten belepréseltük magunkat, majd röpke 4óra alatt leszlalomoztuk az utat, és már Paihián jártunk, amikor azt vettük észre, hogy a derék Sigma nem engedi többet kivenni kettesből a váltót. Sebaj gondoltuk, itt vagyunk, az a lényeg, és majd bagóért megjavítják a helyi szerelők. Szerelés 600dodó lett volna, így azt mellőztük, kettesben még elhúztuk a belvárosig, majd kerestünk valami étket. Hogy milyen kicsi a világ, kiderült, hogy egy nagyobb magyar társaság is Paihián van! Balatonfürediek voltak, és egymástól függetlenül találták ki, hogy ezen a télen Új-Zélandra mennek. Ők is itt találkoztak…. Aztán, ha már így alakult, együtt béreltek egy házat. Volt itt minden. Őrült fotós, aki a naplementét akarta fotózni, már hónapok óta, csak mindig átaludta, vagy átfüvezte… Flúgos Kite-szörfös, aki úgy hallotta, hogy itt fúj a szél, ezért jött ki barátnőstül… Volt, aki csak dolgozgatni jött ki, más meg lazulni. Megkértük őket, hagy használjuk a fürdőjüket majd reggel. Én a sofőrülésen aludtam, Ági mellettem, hátul meg Fazék. Volt nagy pára reggelre. Sok jó ember ugyebár kis helyen is… Szepi bekéredzkedett az előtérbe, ahol 30pár cipőre leheveredve aludt. Reggel úgy kellett fellocsolni… Másnap még jobban összehaverkodtunk, úgyhogy már mind a házban aludtunk össze-vissza! Három napot töltöttünk fent, rommá égtünk, halálra buliztuk magunkat, és elérkezett a hazautazás napja. Elővettük a Sigmát… Váltóbox kaput, mi legyen? Én, mint műszaki végzettségű ember, és egyébként is baromira mindenhez értő egyén, kitaláltam, hogy az út hazafelé úgyis fel-le folyamatosan. Mi lenne, ha elindulnánk a romon lévő vassal, és hegyen üvöltő kettesben majd hasítunk 40nel, lejtőn meg kikuplungozva a két tonna nagyon be tud ám lendülni… Bepakoltunk. Elindultunk. És mentünk egy bő 10est… Ott aztán kuplungoló lábam beszakadt kábé a motortér feléig. A vas menthetetlen lett. Árokba húzódtunk, majd egy svéd hölgyduót lestoppolva visszakoslattunk Paihiába, még egy éjszakára, nomeg egy újabb szívességet kérni. Ezúttal a paihiai magyarok öreg Toyotáját kunyiztuk el, amelynek a turbója volt megdögölve, és boltba járni, meg a nyílegyenes „90 mile” beachen szörföt vontatni használták… A Toyotába négyen be, Mitsubishibe Szepi át, majd indult a vontatás 260 km-en keresztül! Magyarországon úgy tudom, vontatni csak lassan, csak szépen, ahogy csillag megy az égen. Ehhez tartottuk magunkat, és kábé 50-60al hasítottunk délnek, kivéve azokat a megállásokat, amikor Szabi elmélázott, és ráhajtott saját vontatókötelére, és szépen elszakította azt. A harmadik csomó elhelyezése után olyan közel volt egymáshoz a két kocsi, hogy úgy nézhettünk ki, mint egy csuklós busz. Nem mondom, a szerpentineken csöppet sem éreztem magam biztonságban… Kis idő múlva egy rendőr jelent meg mögöttünk, egy darabig követett, ekkor én kényesen az 50et erőltettem, nehogy száguldozásért bünti legyen. Erre megelőzött, és leállított minket. Először a Szepihez fordult, akinek természetesen nem volt jogsija, egy papucsban klotygatyában, pólóját a fejére tekerve vezetett. Bizalomgerjesztő fiatalember! Gondolhatta a zsaru… És előbb elmagyarázta neki, hogy ejnye-bejnye a vontatott kocsihoz is kell jogsi, majd otthagyta. Utána hozzám intézett egy mosolygós monológot a mögöttünk kígyózó sorról, meg a csiga tempónkról, illetve a kettő összefüggéséről, majd a kezembe nyomott egy 260dolláros csekket, lassúhajtásért! Nem hittem el, hogy van ilyen! Ja, és követett minket, hogy a következő faluban álljunk le, és csak másnap ér tovább menni, mert az elmúlt ünnep miatt ma nagy a forgalom. Természetesen mondtuk neki, hogy erről szó sem lehet, és hogy mi ezt a két vasat ma lejuttatjuk Aucklandbe, de nem nagyon érdekelte. Éreztem, hogy egyféleképp győzhetem meg. Gyorshajtással! Innentől a csuklós kocsink maxon közlekedett mindenhol. Csak száz felett mutatott az óra, Szepin pedig kezdett a halálfélelem eluralkodni… Én inkább akkor ijedtem meg, amikor az egyik megállásunknál úgy vélte, hogy elég a csöndből, ezért elkezdte tekergetni a rádiót, ami, mivel meg sem szólalt (persze,mert rossz volt…) gondolta, hogy a gyújtásra van kötve. Így aztán a slusszkulcsot babrálta éppen, amikor én zöldet kaptam, neki meg pont bekattant a kormányzár… Erre látom, hogy egy ismerős Mitsubishi kezd előzni minket jobbról… Meg láttam egy igazán rémült sofőrt is a kormány mögött. Meg láttam egy kötelet elszakadni, amit már képtelenség volt megcsomózni! Irány vontatókötelet venni! Szereztünk egyet a közelben egy benzinkútnál, összekötöttük magunkat ismét, és Auckland belvárosáig nem is történt már semmi különleges. Körülbelül pont az üzleti negyed ebédszünetében értünk a legnagyobb kereszteződéshez, ahol zöldenként kábé ezer, öltönyös pingvin megy át minden irányba egyszerre. Na, én egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy vagy könnyebb lett a kocsi, vagy lejtőn megyünk, vagy a Szepi kezdte végre érezni a vontatás lényegét, de olyan jól gurulunk, mint még sosem. Erre kértem Ágiékat, ugyan nézzék már meg minden rendben-e! Ők hátrafordulva azt látták, ahogy az egyébként épp gyalogosoknak „zöldelő” kereszteződésben szétnyílik az öltönyösök tömege, és megjelenik a 60kilós Szepi, amint papucsban, klotygatyában, fején az izzadt pólójával, egy két tonnás Sigmát tuszkol gyök kettővel elvetemült akarással az arcán. Segítettem volna neki, de itt öt percig sírva fetrengtünk a röhögéstől… Utána tíz perc múlva már otthon voltunk, és már csak azt a problémát kellett megoldani, hogy a Toyota visszajusson valahogy Paihiára! Fazék nagyon rendes volt, mert Ági dolgozni, mi meg edzeni akartunk másnap, így gondolta, ő meg kihagyja a Moszkva teret, és felvezeti a kocsit egyedül, majd visszajön busszal. Sajnos ez nem így történt, mert Fazék miután felért, úgy gondolta, hogy leugrik egy 25 méteres vízesés tetejéről pusztán mókából. Előtte felvett egy kínai pacskert, hogy ne csípjen! Nem csípet… Viszont neki meg nem megy a spárga, ami a papucsban a vízen megvolt, és a vége egy combnyaktörés lett… De ez már egy másik sztori.

2008. júl. 20. 20:52 - írta kuttor.csaba Most érkezett a hír, hogy bár Tiszaújvárosban remekül szerepelt, az osztrákok mégsem nevezik második férfi versenyzőjüket (az első Ágoston Szabi...) az Olimpiára! A helyére máris betették a brazil Moreirát. Tudtam, hogy az első várólistás biztos, hogy mehet, és ez be is jött. Sajnos én csak a harmadik vagyok, illetve most már második! Várok hát tovább, közben azért készülve a betervezett ETU kupákra, Poznanra és Egridirre, de most már figyelnem kell az olimpiai hírekre is. Elvileg a következő versenyző, akit behívhatnak sérülés esetén, az ukrán Gluschenko. Róla ellentmondásos hírek vannak. Valaki úgy tudja, hogy nem igazán készül, inkább olyan vakációs üzemmódban van most, más szerint meg alig várja, hogy behívják. Jó lenne valami biztosat tudni róla! Hogy miért érdekes ez? Mert a belga Peter Croes állítólag sérült, és bár reménykednek a gyógyulásában, a hírek szerint a későbbiekben várható, hogy visszalépnek. Nos, ukrán barátunk nélkül én jönnék soron, vele meg első várópozícióba kerülnék. First loser nem akarok lenni! Azaz az lenne a legrosszabb, ha úgy nem mennék Pekingbe, hogy egy helyre voltam végül tőle! Négy hét még sok idő, remélem végre jóra fordulnak a dolgok.

2008. júl. 12. 21:39 - írta kuttor.csaba Az illetékeseknek jelezném: OB-t Zánkának! De iziben! Középtávú versenyhez, de akár bármilyen egyéb távhoz ideális helyszín, helyben megoldható szálláslehetőséggel, saját parttal, csekély forgalmú, jó minőségű úttal. Szerintem, ha a gyerekbetegségeit kinövi a verseny, akkor a jövőben egy alaphelyszín lehetne a magyar triatlonban. Az akarat megvan hozzá szervezőkben, versenyzőkben egyaránt… használjuk ki! Magáról a versenyről. Sokan mosolyogva mondták verseny előtt nekem, hogy látják ment a parasztvakítás… Magyarul, csak hintem a dumát, hogy gyenge vagyok, meg nem készültem, és most majd jól odavágok. Jelentem, nem volt vakítás, ezt ékesen be is bizonyítottam  Kezdésként még megpróbáltam sokkolni a srácokat egy nagy úszással, de úgy vélem, nem nagyon ijedtek meg. Az úszáshoz a kellemetlen apró hullámos víz adta meg a kedvemet. Láttam, hogy nem nagyon ízlik a fiúknak ez a körülmény, ezért kimentem jobbra, és megtámadtam a kajakost. Hála Istennek nem jött senki velem, így saját tempóban, közepes erőkifejtéssel sikerült úgy egy perces előnyre szert tennem. Ez arra jó volt, hogy nyugodtan, saját iramban kezdhessem meg a kerékpározást. Mivel lövésem nem volt, hogy mit tudok ezen a távon, elkezdtem becsülettel… A Benőcs- Woody-Kis trió nem is nagyon közeledett az első fordulóig, de utána éreztem, hogy nem vagyok túl friss, másrészt társaságban szebb az élet, így picit visszavettem a tempóból. Ez a visszavétel olyan jól sikerült, hogy hamar hátba is vágtak kedves pajtásaim, sőt, a kör végére be is szedtem egy perc hátrányt. A második körben szerintem már ők sem voltak annyira tigrisek - a Kis Gyuszi le is szakadt a TVK-s duóról – én ellenben egyenesen nyugdíjasra vettem a figurát. Igazándiból tartottam a futástól, és próbáltam frissen tartani a lábam. Nagy ötlet volt… A végére kaptam egy ötöst, amit szerintem akkor sem dolgoztam volna le, ha én leszállhattam volna az első kör után. Elég melós volt a bringa is, de a futás egyenesen alattomos! Harmadik körben már gondolkodtam rajta, hogy a mellső végtagjaimat is be kéne vetni az előrehaladás érdekében – olyan kutya módra… Plusz örök tanulság, hogy húsz kilire már illik zoknit venni! Első körben feltörte már a lábam a cipő, de ez 10km-ig nem nagyon szokott izgatni. Most viszont volt még egy tízes, és az erdei talaj nem nagyon kímélte a hólyagokat. Harmadik körben le is szakadtak, szépen összevérezték a hófehér mizunomat. A szemetek… Ennél is nagyobb probléma volt, hogy annyira fájt ez a kis húsdörzsi, hogy nem tudtam elképzelni, hogyan jutok el a célba. Isteni szikraként, az egyik polgárőrtől akartam elkunyizni a zokniját. Fel tudtam volna neki ajánlani a futósapkám… Már épp a kivitelezésen gondolkodtam, hogyan is vezessem fel a biznicet az öregnek, amikor szembe jött Fegyver Petya barátom, akitől némileg egyszerűbbnek tetszett elvenni a futózokniját. El is vettem… Így már célba is tudtam érni, elegáns negyedik helyen, ami tök reális. Kis Gyuszi végre nagyot ment. A sok edzésnek lassan már ideje volt, hogy kijöjjön… A Woody-Benőcs páros pedig ezért az állat bringásidőért máris megérdemli a dobogót! De majd egyszer jól odavágok nekik! Még nem tudom hol és mikor, de ezt megbosszulom! 

2008. júl. 7. 19:08 - írta kuttor.csaba Azaz a hétvégén összecsapok Benőcs Zolikával… Hatalmas csata lesz, korszakos küzdelem. Főleg, hogy most baromira rákészültem. Azt hiszem kábé másfél hetem volt, hogy szokjam a hosszúkat, meglátjuk ez mennyire sikerült… Már látom a másnapi cikkeket a szemem előtt: Szváziföldtől - Alaszkáig, Kamcsatkától – Húsvét-szigetekig minden média a két harcos hatalmas teljesítményétől lesz hangos  Na félre a tréfával! Ki kell találnom valami taktikát, mert gyanítom, hogy az úszáson kívül nem vagyok erősebb kónusztépő barátomnál. Arra gondoltam, hogy az elején bekezdek, mint állat, de arra figyelek majd, hogy Zotya be tudjon állni lábvízre. Ekkor váratlanul balra-jobbra fogok úszni majd, és mivel az ellenfél nem akar majd kiszakadni, folyton követnie kell. Természetesen mindig iszonyúan meg lesz lepve, hogy már megint a másik oldalon úszom. Két hatalmas előnye lesz ennek! Egyrészt idegileg kikészül, de minimum felpaprikázódik, másrészt a nyaka várhatóan a sokadik jobbra-balra nézés után rettenetesen be fog állni! Az úszás második felében így is ellépek majd, tetézve 53/11 dühét és tehetetlenségét. Várhatóan telesírja majd a szemüvegét, amitől akut kötőhártya gyulladása lesz, mely innentől végig zavarja majd. A depóban iszonyatosan gyors leszek, míg a mellettem öltöző Zolikának lehajolva meg kell majd küzdenie az én otthagyott, előtte gondosan nejlonszatyorban érlelt futócipőm illatával. Ettől fontos másodperceket remélek, a mentősöket is beavatom majd, hogy az garantált ájulásból való újraélesztéssel ne igyekezzenek annyira! 53/11 észlelve aztán hatalmas hátrányát, erőn felül fog tekerni, hogy befogja „Kutyát”. Ez persze lehetetlen vállalkozás lesz, mert a kanyarokban véletlenül a kulacsaimból étolaj fog a földre löttyenni… Sok bukás lesz sajnos… de 53/11 biztos nem adja fel, és sokadszorra is felpattan vérző karral az enyémre kísértetiesen hasonlító Trek bicójára, mely addigra már össze vissza lesz karcolva, bandázs leszakadva, váltó elferdülve… Ezt 53/11 egy újabb sírógörccsel fogja tudni csak feldolgozni, ami csak rosszabbít egyre zavaróbb kötőhártya gyulladásán… Lassan elérkezünk a futáshoz, de még mindig „Kutya” vezet, sarkában a könnyező, kissé sántító, több sebből vérző 53/11-el. Ekkor már, a rengeteg edzés ellenére én is fáradni kezdek valószínűleg, és Zolika esetleg úgy érzi majd, hogy lehet esélye. Arra ez esetre, ha utolérne, rengetek kutyás, rendőrös és talán szőke nős viccel készülök! Terveim szerint hasizomgörcsöket és újabb sírást idézek nála elő, és amikor majd vinnyogva, görcsökbe rángatózva a földre rogy, elindítom rettenetes hajrámat. Remélhetőleg nem ér utol még egyszer, és akkor ezt a fair, gyönyörű, felemelő, sportszerű küzdelmet én nyerem! Majd elnéző pillantással, bátorítóan veregetem meg a vállát a célban, természetesen többször belecsapkodva friss sebeibe…  Nos, ha mégsem így történne, akkor valószínűleg tényleg sportszerűen versenyeztem, és 53/11 elvert, mint jég a határt, én meg beszakadtam, mint a jég, és a dobogóért küzdve szederjes szájjal értem el a „finish line”-t…