2008. júl. 30. 10:19 - írta kuttor.csaba Nem ma volt az alábbi verseny. Konkrétan karrierem első világbajnoksága volt. Össz-vissz három év triatlon után a bizalom jeleként vettem, hogy akkor utazhattam. Az első hosszabb repülőutam volt, egyúttal az első látogatásom az amerikai kontinensre. Akkor iszonyú hosszúnak tűnő repülés után Torontóban landoltunk, ahol a Maitinszki család vett minket a szárnyaik alá. Többek között segítettek felhajtani egy jó kis bázist közel a versenyhez. Egy egykori magyar birkózó üdülőjében laktunk egy tóparton, idilli körülmények között. A hódok mellettünk építették a várukat, a ház meg annyira magában volt, hogy a madár sem járt arra, nem hogy rabló vagy ilyesmi. Amikor odaértünk a hátsó ajtó nyitva, a kecó előtt egy dzsip, feltankolva benzinnel, a kulcs, hogy sokat ne kelljen keresni, benne a kocsiban… Volt még egy kis motor, szintén kulccsal. Hamar birtokba is vettük, és kapott szegény rendesen az erdei utakon. A környéket egyébként véletlenül sem úgy kell elképzelni, mint a Balaton partot főszezonban. Az egész verseny Torontótól több száz kilométerre, északra volt, Muskoka megyében, közel Hunstvillehez. A szeptemberi időjárás pedig ott északon arról híres, hogy nagyon nagy a napközbeni hőingadozás. A vizek iszonyatosan hidegek, legyen az folyó vagy tó. Az éjszakák pedig szó szerint fagyosak! Aztán napközben akár 25 fok felé is felmegy a hőmérő higanyszála. A válogatott gyakorlatilag csak juniorokból állt. Kint volt Slett Tomi, – ex öttusázó, akkor épp triatlonista, azóta újra az öttusázókért dolgozik – aki felnőttek között indult, de nem velünk lakott. A fiú csapatot Bók „combom, mint a derekam” Tamás, Lenhardt „bárkit lefutok 1500-on”Zoli, Maitinszki Gergő és jómagam alkottuk. Lányoknál Szabó Zita, Molnár Adél és Straubinger Györgyi volt kint. Körülbelül egy hetet voltunk kint verseny előtt, és szerintem sikerült mindenkinek felszednie egy-két kilót, köszönhetően Maracskó Tibor remek főzőtudományának, meg a házigazda által előtte kirabolt édességbolt készletének. 92’-ben a csokiba bújtatott mogyoró, meg a marsmallow cukorka még erősen megragadta acélfüggöny mögül szabadult fiatal lelkünket… Ma már talán kevesebbet fogyasztanék belőlük, de persze ez sem biztos…  No, a lényeg, hogy eljött a verseny napja, és mivel a junioroknak reggel 8-tól volt a rajtjuk, igen korán kellett felkelnünk. Volt egy kisbuszunk, amelybe bepakoltuk a bringákat előző nap, hogy azzal már ne menjen az idő, de így is 4 körül kellett kelnünk. Reggeli után pakolászás, aztán indulás. Tibi vezetett, de az út nem nagyon volt megtervezve, mert csúnyán megcsúsztunk. Amikor a depóhoz értünk, az már szinte tele volt biciklikkel. Az egész mezőnynek egy nagy depója volt, így volt vagy ezer bringa. A fiatalok már mind melegítettek, amikor mi beszabadultunk a helyünkre. Az idősebbek szépen komótosan készülődtek, mi meg ott cikáztunk közöttük. Észrevettem egy szerelőt, akinél pumpálásért álltak sorba, gondoltam rárakok még pár bárt, ne azon múljon… A szerelő készségesen elkezdte fújni, aztán a szelep meg másként gondolta, és a srác kezében maradt. A fiú nem nagyon esett pánikba – velem ellentétben – odaadta a szelepet az egyik kezembe, a kereket a másikba, aztán tünés, sokan várnak még… Én meg vittem a Tibihez, mint egy véres kardot, hogy akkor most mi légyen? Ő is én is hatalmas műszaki zsenik voltunk, úgyhogy eszünkbe sem jutott megnézni, pontosan mi is a baj. Egyszerűen vissza kellett volna csavarni… Tibi bácsi persze nem vesztette el a lélekjelenlétét, kitépte szegény Maitinszki Gergő kerekét, és berakta hozzám. Megemlíteném, hogy Gergő egyáltalán nem pumpált, volt vagy 4 bar a kerekében. Ő is jól felkészült  Mindenesetre Tibi úgy gondolta, hogy majd később megcsinálja a kerekem, és berakja a Gergőnek. Így is lett. Egy pici gond, hogy az én kerekem nyolcas racsnival volt a Gergőé meg 7-essel. A végeredmény az lett, hogy nekem a SIS-t kiengedve működött a váltóm, a Gergőnek meg a lánc egy helyen tudott csak megállapodni: a kónuszon… Szegény ott és akkor képviselhette Magyarországot először és utoljára világversenyen, erre kapott egy kereket, amivel végül fel kellett adja kerékpáron a versenyt. Az első részeken még nem volt gond, de aztán jött egy 15kilis rész, ahol az út vagy 10%-kal felfelé vagy ugyanígy lefelé tartott. Egy ideig próbálkozott a kistányér-kónusz majd nagytányér-kónusz kombinációval, de aztán jött egy emelkedő ahol egyszerűen nem lehetett felmenni a géppel… Szóval végül lett kerekem, és rohantunk a rajthoz. Ott szembesültünk azzal a ténnyel, hogy a víz 13fokos és hogy nem lehet látni gyakorlatilag a pályát, mert a reggeli köd még nem szállt fel. Itt hírtelen a késésünk mellékhatásai pozitívba csaptak át, hiszen már mindenki volt a vízben, majd kijött és álldogált a 8fokban… Remek volt… A rendezők kiosztottak kukászsákokat, és közölték, hogy akkor lesz rajt, ha láthatóvá válik a második bója is, hiszen akkor tudjuk, hogy egyáltalán merre is kellene úszni, addig meg rágjuk ki a zsák alját és húzzuk a fejünkre. A végén tehát ott álltunk kábé százan, fekete Michelin babákként, és vártuk, hogy rajtolhassunk. Már nem emlékszem meddig vártunk, de nem keveset, az biztos. Aki előtte bement a vízbe, az elég vacogósan állt végül a rajtvonalhoz. Klasszikus berohanós rajt volt, ami nekem annyira akkoriban még nem ment. Most sem… Furkó lábakkal elég macerás fél méteres vízben futni. Ott is hamar úszásra váltottam, és nagyjából az egész mezőny át is ment rajtam. Utána vérvörös küzdéssel a kilencedik helyen jöttem ki a vízből Spencer Smith mögött nem sokkal. Elkezdődött a bringa, amin nem is volt gond, amíg az út nagyjából sima volt. Persze az elsők eltolták hamar, – köztük Bók Tomival! - de aztán kezdett összeverődni a társaság, és Lenhardt Zolival együtt egy harmincas bolyban találtuk magunkat, mellyel az akkori divatnak megfelelően a versenybírók nem sok mindent tudtak kezdeni. Kezdtem megörülni, hogy itt akkor jól elbolyozgatok a keró végéig, amikor az egyik (ahol Gergő kiállt) hegyen leesett a láncom. Hátulról szépen felhajtottam, így aztán pápá boly, leszállás, szerelés, majd bringatolás az emelkedő tetejéig, ugyanis egyszerűen nem tudtam felszállni…. Innen enyhén kedvem veszítettem, és csak úgy tessék-lássék teljesítettem a 40kilit, mondván elment az egész mezőny, ráadásul ők bolyoznak, én meg itt erőlködöm egyedül! Beérek a depóba és azt hallom, hogy a Maracskó Tibi üvölt: Csabi, nyomjad a futást, mert a Zolika 1percre van! Ezt szépen beszoptam – tulajdonképpen 5percre volt… - és elkezdtem maxra futni. Tudta Tibi, hogy nekem vörös posztó a Lenhardt, és biztos meg akarom verni. Egy nagy kör volt egy golfpályán, tehát info nulla. Végig meresztgettem a szemem, hogy meglássam a Zolikát futás közben. Már-már szemsérvet kaptam, amikor végre felvillant egy jellegzetes magyar zöld szerkó előttem. Megörültem nagyon, hogy meg lesz a Zoli és nem én leszek a legrosszabb magyar. Erre látom, hogy a Bók Tomi az, aki harmadiknak szállt le a keróról, de aztán vigyázzba álltak a lábai. Gondoltam sebaj, jó lesz ő is! Szépen lábujjhegyen közelítettem meg, nehogy észbe kaphasson ideje korán, hiszen tudtam, hogy azokkal a combokkal a legvégén lesprintel. Sajnos hátranézet, és onnan a VB legjobb 400-át teljesítette, az egészen biztos… Sarok feneket ver, kar fejbúbig lendít… Ez volt Tomi, ha gyorsan futott! Vissza is előzött egy német srácot, akit én is meg akartam előzni, de végül köztünk maradt. 30-31-32ik helyen értünk be végül. A német srácot úgy hívták Stefan Vuckovic… Az eredménylistával később Tibi bácsi a vejemet verte. A VB 5ik futóidejét futottam. Ma sem értem hogyan… Lessingtől, aki felnőtt VB-t nyert, 20mp-et, a junior győztes Smithtől – aki jobb összidőt ment, mint a felnőttek - 5mp-et kaptam. Kitudja? Ha nem esik le a lánc… 

2008. júl. 20. 21:55 - írta kuttor.csaba Talán a legemlékezetesebb szilveszterem volt. 2001-ben az a remek ötletünk támadt Ágoston „Diszkókirály”Szabi barátommal - aki ma már Herr Simon Ágoston aus Österreich – hogy hihetetlenül profik leszünk végre, és áttriatlonozzuk a telet Új-Zélandon. A tervet tettek követték, és októberben a csapat már gépen ült Auckland felé. Engem elcsapott egy kocsi az indulás előtt, ezért pár hetet várnom kellett, míg kitépik a csavarokat, és csatlakozhatom az „utazókerethez”, amely Csizmadia Ágnessel és Fazekas Attilával lett teljes. Kint aztán Szabi meg én éltük a link sportolók életét, míg Fazék a helyi Moszkva téren árulta magát, és dolgozgatott mindenfélét az edzések mellett, Ági pedig egy sörözőben próbálta kitalálni betintázott Skót akcentusban beszélő betelepültek kívánságait. Teltek múltak a hetek, és szilveszter táján kitaláltuk, hogy a helyi „paradise”-ban töltjük a szilvesztert, ami Bay of Islands névre hallgat, központja pedig egy párszáz fős falu, Paihia. Apró gond adódott a tervvel. A helység 260km-re volt északra Aucklandtől, nekünk meg nem volt kocsink… Na, gyorsan meg is győztük kedves aucklandi magyar barátainkat, hogy a frissiben vásárolt Mistubishi Sigmájuk nálunk lesz a legjobb helyen az ünnepek alatt. A gépezet kábé két tonna vas volt, és ha beszélni tudott volna, biztos kikérte volna magának, ha letegezzük. Mindannyiunknál idősebb volt. Pontos korát csak az édesanyja tudhatta… A magyarok persze megvették… Volt vagy ezer dollár, ami 127ezer forintnak felelt meg… A kocsiba bepakoltunk, öten belepréseltük magunkat, majd röpke 4óra alatt leszlalomoztuk az utat, és már Paihián jártunk, amikor azt vettük észre, hogy a derék Sigma nem engedi többet kivenni kettesből a váltót. Sebaj gondoltuk, itt vagyunk, az a lényeg, és majd bagóért megjavítják a helyi szerelők. Szerelés 600dodó lett volna, így azt mellőztük, kettesben még elhúztuk a belvárosig, majd kerestünk valami étket. Hogy milyen kicsi a világ, kiderült, hogy egy nagyobb magyar társaság is Paihián van! Balatonfürediek voltak, és egymástól függetlenül találták ki, hogy ezen a télen Új-Zélandra mennek. Ők is itt találkoztak…. Aztán, ha már így alakult, együtt béreltek egy házat. Volt itt minden. Őrült fotós, aki a naplementét akarta fotózni, már hónapok óta, csak mindig átaludta, vagy átfüvezte… Flúgos Kite-szörfös, aki úgy hallotta, hogy itt fúj a szél, ezért jött ki barátnőstül… Volt, aki csak dolgozgatni jött ki, más meg lazulni. Megkértük őket, hagy használjuk a fürdőjüket majd reggel. Én a sofőrülésen aludtam, Ági mellettem, hátul meg Fazék. Volt nagy pára reggelre. Sok jó ember ugyebár kis helyen is… Szepi bekéredzkedett az előtérbe, ahol 30pár cipőre leheveredve aludt. Reggel úgy kellett fellocsolni… Másnap még jobban összehaverkodtunk, úgyhogy már mind a házban aludtunk össze-vissza! Három napot töltöttünk fent, rommá égtünk, halálra buliztuk magunkat, és elérkezett a hazautazás napja. Elővettük a Sigmát… Váltóbox kaput, mi legyen? Én, mint műszaki végzettségű ember, és egyébként is baromira mindenhez értő egyén, kitaláltam, hogy az út hazafelé úgyis fel-le folyamatosan. Mi lenne, ha elindulnánk a romon lévő vassal, és hegyen üvöltő kettesben majd hasítunk 40nel, lejtőn meg kikuplungozva a két tonna nagyon be tud ám lendülni… Bepakoltunk. Elindultunk. És mentünk egy bő 10est… Ott aztán kuplungoló lábam beszakadt kábé a motortér feléig. A vas menthetetlen lett. Árokba húzódtunk, majd egy svéd hölgyduót lestoppolva visszakoslattunk Paihiába, még egy éjszakára, nomeg egy újabb szívességet kérni. Ezúttal a paihiai magyarok öreg Toyotáját kunyiztuk el, amelynek a turbója volt megdögölve, és boltba járni, meg a nyílegyenes „90 mile” beachen szörföt vontatni használták… A Toyotába négyen be, Mitsubishibe Szepi át, majd indult a vontatás 260 km-en keresztül! Magyarországon úgy tudom, vontatni csak lassan, csak szépen, ahogy csillag megy az égen. Ehhez tartottuk magunkat, és kábé 50-60al hasítottunk délnek, kivéve azokat a megállásokat, amikor Szabi elmélázott, és ráhajtott saját vontatókötelére, és szépen elszakította azt. A harmadik csomó elhelyezése után olyan közel volt egymáshoz a két kocsi, hogy úgy nézhettünk ki, mint egy csuklós busz. Nem mondom, a szerpentineken csöppet sem éreztem magam biztonságban… Kis idő múlva egy rendőr jelent meg mögöttünk, egy darabig követett, ekkor én kényesen az 50et erőltettem, nehogy száguldozásért bünti legyen. Erre megelőzött, és leállított minket. Először a Szepihez fordult, akinek természetesen nem volt jogsija, egy papucsban klotygatyában, pólóját a fejére tekerve vezetett. Bizalomgerjesztő fiatalember! Gondolhatta a zsaru… És előbb elmagyarázta neki, hogy ejnye-bejnye a vontatott kocsihoz is kell jogsi, majd otthagyta. Utána hozzám intézett egy mosolygós monológot a mögöttünk kígyózó sorról, meg a csiga tempónkról, illetve a kettő összefüggéséről, majd a kezembe nyomott egy 260dolláros csekket, lassúhajtásért! Nem hittem el, hogy van ilyen! Ja, és követett minket, hogy a következő faluban álljunk le, és csak másnap ér tovább menni, mert az elmúlt ünnep miatt ma nagy a forgalom. Természetesen mondtuk neki, hogy erről szó sem lehet, és hogy mi ezt a két vasat ma lejuttatjuk Aucklandbe, de nem nagyon érdekelte. Éreztem, hogy egyféleképp győzhetem meg. Gyorshajtással! Innentől a csuklós kocsink maxon közlekedett mindenhol. Csak száz felett mutatott az óra, Szepin pedig kezdett a halálfélelem eluralkodni… Én inkább akkor ijedtem meg, amikor az egyik megállásunknál úgy vélte, hogy elég a csöndből, ezért elkezdte tekergetni a rádiót, ami, mivel meg sem szólalt (persze,mert rossz volt…) gondolta, hogy a gyújtásra van kötve. Így aztán a slusszkulcsot babrálta éppen, amikor én zöldet kaptam, neki meg pont bekattant a kormányzár… Erre látom, hogy egy ismerős Mitsubishi kezd előzni minket jobbról… Meg láttam egy igazán rémült sofőrt is a kormány mögött. Meg láttam egy kötelet elszakadni, amit már képtelenség volt megcsomózni! Irány vontatókötelet venni! Szereztünk egyet a közelben egy benzinkútnál, összekötöttük magunkat ismét, és Auckland belvárosáig nem is történt már semmi különleges. Körülbelül pont az üzleti negyed ebédszünetében értünk a legnagyobb kereszteződéshez, ahol zöldenként kábé ezer, öltönyös pingvin megy át minden irányba egyszerre. Na, én egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy vagy könnyebb lett a kocsi, vagy lejtőn megyünk, vagy a Szepi kezdte végre érezni a vontatás lényegét, de olyan jól gurulunk, mint még sosem. Erre kértem Ágiékat, ugyan nézzék már meg minden rendben-e! Ők hátrafordulva azt látták, ahogy az egyébként épp gyalogosoknak „zöldelő” kereszteződésben szétnyílik az öltönyösök tömege, és megjelenik a 60kilós Szepi, amint papucsban, klotygatyában, fején az izzadt pólójával, egy két tonnás Sigmát tuszkol gyök kettővel elvetemült akarással az arcán. Segítettem volna neki, de itt öt percig sírva fetrengtünk a röhögéstől… Utána tíz perc múlva már otthon voltunk, és már csak azt a problémát kellett megoldani, hogy a Toyota visszajusson valahogy Paihiára! Fazék nagyon rendes volt, mert Ági dolgozni, mi meg edzeni akartunk másnap, így gondolta, ő meg kihagyja a Moszkva teret, és felvezeti a kocsit egyedül, majd visszajön busszal. Sajnos ez nem így történt, mert Fazék miután felért, úgy gondolta, hogy leugrik egy 25 méteres vízesés tetejéről pusztán mókából. Előtte felvett egy kínai pacskert, hogy ne csípjen! Nem csípet… Viszont neki meg nem megy a spárga, ami a papucsban a vízen megvolt, és a vége egy combnyaktörés lett… De ez már egy másik sztori.